Mindannyian tapasztalhattunk már olyat, hogy a szituáció hevében valami olyat tettünk, amit később megbántunk. Annyira gyorsan történt minden, hogy mire rájöttünk, mi történik, már meg is történt. Egy pillanat műve. Olyan, mintha a racionális agyunk leállt volna, és amit nélküle produkáltunk, nemcsak minket, hanem a körülöttünk levőket is meglepte. Aztán jött a kérdés, de hogy is gondolhattam mindezt? A válasz: sehogy, mert ilyenkor nem gondolkodunk.
Pár másodperces érzelmi kitörés akár a karrierünkbe kerülhet, vagy tönkre tehetünk kapcsolatokat. Képzeljük el, egy vállalati megbeszélésen kifordulunk magunkból, vagy parterünkkel, családtagjainkkal úgy viselkedünk, amit még megmagyarázni sem tudunk. De mi ez, és mit tehetünk ilyenkor?
Pont néztem azt a meccset, amikor Zidane lefejelte Materazzi-t a 2006-os foci világbajnokság döntőjében. Franciaország kikapott, Zidane-t kiállították, és nem éppen szépen ért véget focista pályafutása. Mindenki hitetlenkedve nézte, na de hogyan, na de miért, pár perc volt csak hátra. Hát ez egy tipikus esete az amigdala – eltérítésnek, hirtelen elöntenek az érzelmek, cselekszünk, és megbánunk. Adrenalin szabadul fel, és kb. 18 percig benne is marad a szervezetünkben.
Röviden az történik, hogy érzékszerveinken keresztül beérkezik az információ, ami aztán feldolgozásra kerül agyunkban. Az információ először a talamuszba (egyfajta központ, ami fogadja az érző pályákat) jut el, az onnan közvetített inger egy része megy az amigdalába, vagyis érzelmi agyunkba, más része meg a neocortexbe (agykéreg), vagyis a racionális agyunkba. De ha az adott helyzetben veszélyt érzékelünk, akkor az érzelmi agyunk azonnal átkapcsol flight/fight/freeze helyzetbe, vagyis küzdés, menekülés, lefagyás, és az amigdala meghekkeli a folyamatot, vagyis megakadályozza, hogy az információ eljusson a racionális agyba.
Ennek mi értelme van?
Az, hogy így azonnal tudunk cselekedni, nem kell várnunk a logikus agyunk lassabb válaszára, hiszen veszély esetén erre nincs idő. Korábban ez az életünkbe is kerülhetett. Ezt a folyamatot Daniel Goleman nevezte el „amigdala hijack’-nek.
Azonban manapság nem vagyunk kitéve olyan fizikai veszélynek, mint régen, ősi agyunk nem tart ilyen mértékben a lépést a változással, de szervezetünk az észlelt veszély esetén azonnal cselekvésre ösztönöz minket. Az amigdala egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem különbözteti meg a fizikai és érzelmi veszélyt, a valós, vagy valósnak hitt veszélyt. Épp ezért nagyon sokféle helyzet elő tudja idézni, legyen az valós, vagy képzelt.
Amikor az amigdala, vagyis az érzelmekért felelős agyi részünk tele van vérrel és oxigénnel, a prefrontális kéreg, vagyis a logikus részünk kevésbé aktiválódik. Gondolkodásunk akadozik, problémamegoldásunkban is hiányosságok vannak. A félelem, a harag, a frusztráltság, a folyamatos stressz pedig készenlétben tartja ezt az állapotot.
A jó hír az, hogy tudjuk befolyásolni érzelmi állapotunkat. Ezekben a helyzetekben az is segít, ha megnevezzük az érzelmet, amit érzünk, és megpróbáljuk megérteni, miért érezzük azt, amit érzünk. Ezzel a racionális agyunkat is megmozgatjuk, aktiváljuk. Továbbá tőlünk függ, hogyan értelmezünk egy-egy helyzetet, milyen jelentéssel ruházzuk fel. Ezáltal már a gondolataink is különböző módon rendeződhetnek, ami hatással van érzéseinkre, érzéseink pedig viselkedésünkre.
Goleman szerint az érzelmi intelligencia része az a képesség, hogy tudatosan olyan érzelmi állapotba kerüljünk, amely produktivitáshoz és sikerességhez vezet. Mindezt persze egyszerűbb leírni, mint megtenni, de az önismeret, az érzéseinkhez való kapcsolódás sokat segíthet.