A nehéz kapcsolat fájdalommal teli, és minden pár joggal hiheti, hogy problémájuk egyedi. Tolsztoj szerint a boldog családok mind egyformák, a boldogtalanok pedig a maguk módján boldogtalanok. Biztos van különbség, ahogy szabotáljuk kapcsolatainkat, azonban az, ahogyan megpróbáljuk megvédeni magunkat a bántalmazástól, a hibáztatástól, nem annyira egyedi.
Tonya Lester 6 olyan viselkedést különböztet meg, mellyel szabotáljuk kapcsolatunkat, és sok kapcsolatban jelen van.
- Arra hajtunk, hogy igazunk legyen, nem pedig arra, hogy boldogok legyünk. Például: egy pár elhatározza, hogy összeköltözik. A lány megérkezik a bőröndjeivel, és szembesül azzal, hogy a fiú nem csinál elég helyet neki a szekrényekben. Kiabál, kifakad: „Nem csináltál nekem helyet, ezek szerint semmit nem számítok neked, pedig elhatároztuk, ez lesz a közös otthonunk”. A fiú válaszol: „Egész héten nem mentem dolgozni, hanem a dolgaimat válogattam, hogy elférj, de úgy látszik, neked semmi nem elég”. És ezt folytathatják a végtelenségig, mindkét fél sorakoztathatja a bizonyítékokat, miért nem számít a másiknak.
- Számítunk arra, hogy a bocsánatkérés azonnal jobbá teszi a helyzetet. Például: vita közben az egyik fél durván odaszól a másiknak. „Olyan vagy, mint anyád”. Azonnal rájön, hogy ez egy övön aluli kijelentés volt, és bocsánatot kér. A másik fél ettől nem fog automatikusan és rögtön feloldódni, melytől ő ideges lesz, hiszen bocsánatot kért. Ha nem szakítják meg ezt a viselkedést, akkor még mélyebb sérüléseket tudnak egymásnak okozni.
- Idegesek leszünk, mert a partnerünk ideges ránk. Például partnerünk elkeseredett, feszült, és elmondja miért. Szembesülünk azzal, hogy ez nem jó ránk nézve, rosszul érint minket. Elkezdjük faggatni, és már nem is arra figyelünk, mi volt partnerünk problémája, hanem „ügyet csinálunk” abból, amit, és ahogyan mondja, ezáltal magunkra vonjuk a figyelmet, az övével pedig nem foglalkozunk.
- Inkább veszekszünk, mint elmondjuk, mire van szükségünk. Általában, ha megbántva érezzük magunkat, előbb mutatunk haragot és felháborodást, mint sérülékenységet és bizonytalanságot. Ha kérünk a másiktól, az gyakran párosul a kiszolgáltatottság érzésével, és sokszor nem akarunk „rászorulni” bizonyos dolgokra. Inkább dühösek vagyunk, és nem mondjuk el a másiknak előzetesen, mire van szükségünk.
- Nem halljuk meg, mit mond a partnerünk. Például párunk panaszkodik, elmondja, mennyire magányos. Mi pedig nem veszünk tudomást róla. Rövid távú megoldásokkal jövünk, például „ezentúl minden más lesz”, szexet erőltetünk, programot szervezünk, de nem beszéljük meg, miből adódnak a problémák. Aztán, amikor bejelenti, hogy vége, elmegy, akkor sokkot kapunk, és nem értjük miért. Próbálkozunk keservesen, de már vége.
- Azt hisszük, mindig a partnerünk a hibás. Nagy kísértés azt mondani, ez nem a mi hibánk, hanem a partnerünk miatt van az egész. Hajlamosak vagyunk felnagyítani a másik hibáit, sajátunkat pedig minimalizálni, vagy figyelmen kívül hagyni.
Ne várjunk, míg a problémák leterítik a kapcsolatunkat. Figyeljünk az apró, hétköznapi jelekre is, tartsuk egyensúlyban saját érzelmi szükségleteinket partnerünkével.